1. Mit nekem a repülés?!

A madarak nappal csiripelnek, éjjel talán alszanak, vagy csak átálltak a némaság oldalára. Fene tudja. 

Azon morfondíroztam, hogy mit kellene kezdenem az élettel. Hiszen nem tehetem ezt örökké, hogy blogokat vezessek!? Lehet, új dolgokat kellene kipróbálnom, mondjuk leugrani az Eiffel toronyról, és a végén egy hatalmas matracon landolni. Akkor ezer százalék, hogy repülnék egyenesen a kórházba! A lényeg az, hogy mikor semleges kedvemben vagyok, ilyeneken morfondírozok, és egymás utáni gondolataim egyáltalán nem kapcsolódnak össze.  Na igen.. itt jön az, hogy ezért szoktak túlságosan is hülyének nézni, hogy az egyik percben teljesen normális dolgokról beszélgetünk én pedig félbe szakítom a dolgot és benyögöm, hogy milyen lehet fejjel lefelé látni a dolgokat. Vagy a plafonon sétálni, mintha az lenne a normális.

Aztán támadt egy hatalmas nagy ötletem, hogy ráülök egy felhőre. Végig is lett gondolva! Felmászok egy óriás létrán, aztán egy helikopter felkap, és tovább visz, egészen egy csúszdáig, amin felfele csúszol. Aztán elkezdek hintázni, s kiugorva belőle, lehuppanok a felhőre! És tádám, ott is vagyok, de ha véletlen le is esnék, akkor alattam lenne egy trambulin, majd onnan egyenesen egy fehér lóra esnék, a szőke hercegem mögé. Na jó, ezek nem tudnának megtörténni, mert már a fizikának is ellenállnának, és szinte lehetetlen, hogy egy felhőn üljön egy ember. De én már megtettem egyszer többször az álmomban!

Most ide jön egy idézetes izé, hogy meghatódjanak az olvasók, mégis milyen precízen, lélekre törően írok, és fogalmazok.

Mikor azt mondják, ők igazán ismernek, mindig elgondolkozom, hogy akkor én miért nem ismerem magam?! Persze, egy ember a másiknál mindig jobban tudja, hogy mit mikor fog csinálni, de hát akkor is! És persze ott van egy kivételem, akivel szinte majdnem egyforma a gondolkodás menetelünk, így nem is állok le vitázni, hogy miért zöld az ég. Vagyis kék a fű. Szóval értitek!?

Annyira imádom az olyan embereket - visszatérve a témához - , akik mindent jobban tudnak nálam, de mikor rá kerül a sor, hogy magyarázzon is, csak annyit tud benyögni, hogy rizs. De őszintén, szerintem ilyenkor még azt se tudják, hogy van-e rajtuk ruha!? Bár ilyenkor egyszerűbb megnézni, hogy felvett-e az illető, mint más szóljon neki, hogy "Hé, látlak!". Az nagyon vicces lenne..

Egyik nap tegnap beszélgettem anyámmal - mily' meglepő - , és olyan bölcs voltam, hogy kileheltem magamból egy olyat is, hogy "Az élet kész vicc, tele van iróniával." Persze nem értette, hogy miért mondtam hirtelen ezt neki, de igazából én se. Ez van.

Aztán próbálok nem arra gondolni, hogy nekem totálisan jó életem van, és szar hangulatom. Próbálom értelmezni az embereket. Komolyan. Én azok közé tartozok, akiknek az életük mámoros, de mégsem érzik jól magukat a bőrükben. Persze, volt, mikor nem úgy alakult az életem, ahogy kellett volna, hanem jöttek a pofonok, de próbálok illeszkedni. Ami alaphiba. Hiszen, mindegyik ember próbál szürke maradni, és kevés az, aki a színeket akarja hordani. Na és itt jön a képbe az emberiség, a halál, az élet és mi sok reménytelen dolgok sokasága. Aztán van az az elv képen is, mikor az ember azt gondolja, hogy (1) örökre fiatal marad, (2) csak egyszer fiatal az ember. De ennek a logikának, mi a logikája? Persze, az ember tényleg csak EGYSZER fiatal, egy életében, de hát ez csak egy indok, egy löket, hogy valamit megmerjünk csinálni.. nem?

Na és akkor ismét egy párbeszéd jön, ahol a csaj szekálja a pasit, végül a srác bedühödik és lekapja a csajt, vagyis.. megcsókolja,/  fogdossa,/ simogatja a haját,/ tököm tudja mit művel vele,/ és utána megpofozza, hogy kussoljon. Mert nem egyszerűbb, ha csak simán rászól, ugyan!

És most térjünk ki, az egozesztiámra ha létezik ilyen szó egyáltalán, és a betegségemre, ami oly' veszélyes, mint a brokkoli a gyerekre. Egy betegség, ami olyan szép, mint a sár a tisztaság mániákusnak.. na jó! Igazából vitiligo, és annyi az egész, hogy nem lehet tudni, hogy nekem eredetileg fehér, vagy barna. Nem lehetek napon, mert akkor meghalok viszket, napszúrásom és minden szarom lesz. Ennyit magamról. Kiábrándító. Hányingerkeltő. Naiv. Hülye. És még sorolhatnám.

Mondanám, hogy minden jó, ha az vége jó, de semminek sincs vége, hiszen egyszer csak meghalunk. A könyvek is csak belekezdenek, de az igazi végét sosem tudjuk meg. Mi értelme lenne? Hogy megtudjuk a végét, ne izguljunk, hogy "Jaj, ezzel most mi a fene fog történni?", "Élni fog?", "Ez most pasi, vagy csaj? És miért nem derült ki?", "MIÉRT?" és ezekhez hasonló.