Az egész életem azzal telt, hogy rajzoltam, hallgattam anyámékat és különböző fantázia világokba képzeltem el magam. Most mesélhetnék ódákat, hogy megjártam a Mount Everestet, vagy a Szaharákat, de nem igaz. Nekem ennél sokkal nagyobb a fantáziám! Én voltam már más dimenziókban, beszéltem tündérekkel, küzdöttem démonokkal és az élettel. Annál inkább magam köré vontam a képzelőerőmet, annál inkább nehezebb volt lélegeznem a valóságban.
Próbáltam összeszedni magam, de csupán másodpercekig tudtam tartani az erőmet. Aztán következett az, hogy mély depresszióba szálltam, mindenkit ellöktem magam mellől, és a szobám négy fala közé zárkóztam. Hallottam, hogy a csillagjegyem ikrek azt mondja, hogy nem tudok meglenni sokáig egy helységben, egy szobában. Hallottam, hogy egy ismerősöm rokona, ebbe halt bele. És valamilyen szinten meg kell, hogy értsem őt. Hiszen akárhogyan is próbálkozom, mindig itt lyukadok ki, és a gondolataimba süllyedek.
A kitalációim arra valók, hogy gyereknek érezzem magam. Hogy ne lássam meg a szürke igazságot. Hogy én csak sima halandó vagyok, akiből soha nem lehet igazi hős. Örökké itt fogok ülni az ágyam mellett, és a gépem billentyűzetét fogom ütögetni, hogy leírjam a tömérdek gondolatom, mert, ha megszólalok, nem jönnek ki. Egyszerűen olyan ember vagyok, akitől, ha kérdeznek valamit, alig tud beszélni a mély érzéseiről. Viszont, ha azt kérik írjam le, le írom úgy, hogy sírva rohan el az illető. Lehet, néha túlzok, de kell nekem, hogy észre vegyenek az emberek a sötétségben.
Igen, én voltam az a személy a világból, aki azért hazudozott embereknek, hogy nekik boldogabb legyen az életük. Én vagyok az, akinek a gyerek korát lerombolták. Időről-időre költöztünk én pedig hozzászoktam. Már nem érint rosszul, ha arra gondolok, majdnem mindenhol három évet pihentem. Kivéve itt, mert ez már az ötödik évem. Én voltam az, aki, ha meglátott egy szomorú gyermeket rohant segíteni. Én voltam az, aki a mai napig rámosolyodik emberekre, hogy legalább nekik jobb legyen, ha már engem felzabolázott a sötétség. De ők csak hülyének néznek engem.
Most ide beraknék valami párbeszédet, de rá kell jönnöm, ez nem olyan sztoris blog. Egyszerűen már le kell írnom, amit gondolok.
Az idei nyaram egyszerűen szar. Nem érzem azt a varázst, mint régen, hogy "EZ AZ, NYÁR VAN!", egyszerűen csak nincs suli. Nekem pedig tanulnom kell kémiára, mert megbuktam belőle. Lehet, ez az oka, hogy besavanyodtam, hogy alig eszek, megakarok halni, de ki tudja!? Billiónyi könyvet olvastam és olvasok, és csak egyre - jobban szarabbul érzem magam, mert tudom, én nem lehetek az a szereplő, aki ott él. Hiába várom minden este lefekvéskor, hogy mikor felkelek tündérországban vagyok, vagy a hetedik dimenzióban, ahol nincsen idő, fizika, csak Istenek. Hiába várom azt a reménytelen, első látásra szerelmet, ezer százalék, hogy nem találom meg, az Igazit. Nincs értelme. Miért is lenne? Ezt az egészet olyanoknak találták ki, akik gyengék, és legyen reményük. Olyanoknak, mint nekem. Elgyengültem, de rájöttem az igazságra. A szerelem, akármilyen hosszú ideig is bírja, de kihűl egyszer.
Mindenki azt mondja, azért nézik el a hülyeségeimet, mert művész lélek vagyok. Hiszen művészetibe járok, miért ne tudnék rajzolni?! Ezzel, csak az a gáz, hogy, ha nem jutottam volna be, akkor egyáltalán nem hinnék már magamban. Most elnevezhettek emósnak, vagy olyan hisztis picsának, aki folyamatosan hisztizik és azt várja a többiektől, hogy nyalják ki a seggét. De ez nem igaz. Én kurvára leszarom, ki mit mondd rám, a rajzomra. Vagyis, ha pozitív a hozzáállása. Persze, jól esnek a szavak, de az agyam annyi mindent elraktározott már a rosszakból, hogy nem tudja befogadni a bókokat. Egész kicsi koromban kövérnek szólítottak, csúnyának és mindig volt olyan személy, aki jobban rajzolt nálam. Semmiben sem emelkedem ki az emberek közül, én is csak egy pont vagyok a csíkból, és próbálom azt elérni, hogy a piramis tetején üljek és mosolyogva nézzek le.
Aztán most csak élem az életem, napról - napra lélegzem, amik egyre nehezebbek. Szívem szerint szíven döfném magam, csak félek a halál gondolatától. Az órák percekké, a percek másodpercekké, a másodpercek pedig évezredekké lassultak számomra. Hiába anyám egy tisztító, hiába űzi el mellőlem a démonokat, szellemeket, mindig ugy érzem magam, mintha nem ide tartoznék. Utálom az időt, nekem nem itt a helyem. Életcélom csupán két dolog: Találkozni a(z) One Directionnal és legalább egy kiállításom legyen valamilyen híres helyen. Bizony, ezek nagy álmok, amikért küzdenem kell. Esélyem, hogy ezek valóra vállnak, egyenlő a nullával.. talán. És aztán ott tartok, hogy még mindig ülök a földön, és gépelek, bambulok és a fejemben több millió sztori versenyzik. Talán ezért is van az, hogy mikor beszélni akarok, nem tudok normálisan, mert a gondolataim rég előrébb tartanak. Le kell lassítanom a gondolataim, hogy a jelenben éljek.
Most itt ismét párbeszéd jönne, hogy az anyuka szól a gyereknek, hogy ébredjen fel, vagy csörög a telefon, vagy fene tudja.
Az én lelkem olyan, mint az pohár, amit ebben a másodperc töredékében tört el a konyhában. Egyszer csak hallom a hangot, és érzem, hogy darabokra tőrt. Hogy a lelkem már nem az a sötét. És ahogyan próbálja valaki fölsöpörni a szilánkokat, hogy más ne sérüljön meg. Ha már a pohár lelkem meghalt, a szilánkok a darabjaim, ne sértsék fel más ember bőrét. És, most ide betettem egy mozgóképet, hogy ne tűnjek olyan depressziós állatnak. Bár ezek a fejek csupán álarcok, de mindig feldobja az ember napjait! Vagy nem? És igen, az ott én vagyok, mai reggelemen, mikor nem tudtam aludni.
Én csak segíteni szeretnék az embereken, de néha nekem jól esne egy finom ölelés. Csak az a baj, hogy nem ismerem el szinte senkinek se, hogy valami bajom van. Ugyan miért tenném?! Én úgy érzem ilyenkor, hogy egy liba vagyok, hisztizem, hogy nekem így szar, meg úgy szar. Tudom, hogy vannak sokkal rosszabb helyzetben lévő emberek is, de néha nem mindig van az, hogy a legboldogabb, leghülyébb emberek a valóságban is boldogok. Ők csupán nem akarják éreztetni mások gondjai mellé a sajátjukat. Ennyi az egész.
