Nem láttam semmit, nem is érzékeltem. Csak egy apró fény voltam valaminek a közepében. Csak magamat ismertem. Tudtam, hogy gondolkodom, hogy létezem. Egy fény voltam, akit ideküldött Ő. Nem voltam már egyedül. Közeledett a Barna, aki a föld és anyaság volt, a Piros aki az élet véreként lett megalkotva. Itt állt mellettem a Kék és Zöld, akik az égbolt és az élet létezéséért voltak felelősek. Bánkódó Szürke, aki az érzelmekből élt, és Lila, aki próbált neki mértékletességet adni magából. A Káosz Feketesége magába ölelt, és mellette a tisztaság Fehérsége várakozott. A boldog Narancs csak üldögélt, míg az Ezüst aki a pénzt adta veszekedett Arannyal, aki a dicsőséget hordozta magában. És itt voltam én, akit Ő küldött ide. Sárga.
- Megteremtettem az első embert, ám úgy hiszem Kertem nem lesz elég neki! - felelte Ő, akit senki se látott, mégis érzékelte. Mindenhol ott volt, és mégse. Ő maga hordozta a létezést, és halált, Ő döntött mindenről. Aki megteremtett minket, most döntés elé állít. Maga mellé akarta emelni az Embert, ám egyikük megtagadta, és elhagyta Kertjét, míg másikuk magára jobban hasonlítóbbra vágyott.
- Az Emberekben az összes fény megtalálható, ne felejtsétek! Ám ahhoz, hogy valamelyikőtök előbb legyen, el kell érnetek, hogy kiérdemeljétek! Így mondom nektek, széttéplek titeket, és mikor már mindegyikőtök lesz mindenki, elmentek, és ölni fogtok. Nem embereket, ők az én arcom és vérem, ám ti magatokat! - felelte több hangon, majd elnémult, és mi - ahányan voltunk - eltűntünk, és testekbe zárva éreztük meg azt, amit csak az emberek érezhettek.
A szellő selymesen simogatta bőrét, miközben egy rét közepén feküdt. Sehol se voltak emberek, egyedül ő volt ott, csukott szemekkel. Pihent, és próbált rájönni mit is csinált ezelőtt. Honnan jött? - még csak nem is sejtette. Több fajta érzelem tombolt benne, ám úgy gondolta nem is a sajátjai azok. Elfordult, és kinyitotta világoskék szemeit. A földet pásztázta velük. A kusza fűk közt lények éltek, másztak és kúsztak. Bogarak voltak, mindegyik máshova tartott, szinte észre se vették. Távolabb egy kígyó csúszott odébb. Visszafordult, és a kéklő eget figyelte, ami kékebb volt még Kéknél is, gondolta. Ám ez az apró gondolatfoszlány összezavarta. Nem tudta ki, vagy éppen mi volt Kék, és honnan jöhetett ilyesmi az eszébe. A Napra nem tudott nézni, mégis elragadta fényessége. Néha az idő perctöredékében tisztafelhők takarták el, és óvták a szemét tőle. Fölült. Egy dombon pihent, amit lentebb fák védelmeztek.
