Minitörténelem -Istenségek-

"Mindenkinek hinnie kell valamiben. Én azt hiszem, iszom még egyet." -William Claude Fields

Rögtön az elején jön a kérdés, miért is kezdem egy idézettel, ami tetszik nekem. Egyszerű a válasz. Nem tudom. Az emberek sok mindent nem tudnak, és még nem is fognak tudni. Mégis hisznek valamiben, legyen az saját maguk, a sors, az Isten(ek). Ezért is választottam az Istenségek témáját, hiszen a legtöbbünk ebben hisz. Istenben, Sívában, Buddhában, Zeuszban, Anubiszban, és még sorolhatnánk az egytől-egyig híres neveket.
Először azt gondoltam, hogy a macskákról fogok írni, és az egyiptomi művészetről, de rá kellett jönnöm, hogy hiába vagyok macska rajongó, nem csak róla szeretnék kutatni, hanem mindenről, aminek köze lehet a valláshoz. A legtöbb ember közti konfliktus is, és rengeteg vallásháború is ezen alapszik. Ki milyen vallású, tehát miben hisz. 
A második indokom ezek mellett csupán annyi, hogy én még keresem az utam, a hitem. Mindenben szeretnék hinni, de közben semmiben se. Szeretném megmutatni az embereknek, hogyan ábrázolják az Istent/Isteneket bármilyen művészetben, hogy tudják, bármiben lehet hinni, csupán a szívünk kell hozzá.

Egy csepp fény

A fények lágyan égtek a sötétségben, és néha-néha eltűntek, ahogyan egy pislákoló gyertya küzd az utolsó lángjaival. Elképesztő volt akkor este. A megannyi szentjánosbogár járta körül a rétet, ahol csak ketten voltunk, és sírtunk. Eltévedtünk azon az estén, és egymásra találtunk. Fátyolos szemeimmel felpillantottam akkor, és megpillantottam az ő könnyes tekintetét, amint megállt előttem. Akkor meg nem ismertem. Nem tudtam, hogy a kék a kedvenc színe, nem tudhattam, hogy utálja a spenótot. Még a nevét se tudtam, mikor megpillantottam rövid barna haját, és kétségbe esett kék szemeit. Kezdett besötétedni, és egyre jobban féltünk a hűvös nyári éjjelen. Alig múlhattam el akkor hét éves, ő pedig kilenc. Véres volt a térdem, mert elestem, ő pedig sok helyen karcos volt. Nem tudom már, hogyan kerültem oda, csupán annyit, hogy ott ébredtem fel, egyedül. 

- Te is eltévedtél? - kérdezte meg már a sötétben a kisfiú, miközben leült mellém. Szipogtam, majd biccentettem. Féltem, ha megszólalok, egy hang se fog kijönni a torkomon, vagy éppen zokogni kezdek, mert nem tudtam hogyan kellene kezelnem a helyzetet. Végül is, engem senki se keresne. Jó itt nekem. A szüleim távol vannak tőlem, és nincs az a gonosz gondozó se, aki mindig megütött, mikor nem úgy teljesítettem az iskolában, ahogyan ő azt elvárta. Itt békés. Nyugodt. Egyre sötétebb volt, mikor már kezdtem fázni. 

- Mindenki keres, szóval bármikor megtalálhatnak minket, nyugi! - mosolygott rám kedvesen, bár nem igazán láttam tisztán már őt. Jó volt itt nekem. Senki se bánthatott. Csak bámultam őt, ahogyan rám nézett, és közelebb hajolt, miközben komor lett tekintete. - Téged keresnek? 

- Senki se keres engem.. - suttogtam, miközben már majdnem orrunk összeért. Ekkor történt, hogy zöldeskék fények villantak körülöttünk, és megvilágítottak minket. A kisfiú elmosolyodott megint, majd az apró ajkait enyéimre nyomta pár másodpercig. 

- Akkor ezentúl én foglak keresni! - vigyorgott, bennem meg a melegség futkározott, ahogyan elöntötte pír orcámat. Akkor azt gondoltam, milyen elkényeztetett életet élhetett. - Ez egy ígéret! - mondta a kisfiú, majd, mint végszóra, rengeteg erős fény jelent meg körülöttünk, és emberek kiabáltak egy nevet. Thomas. 

Azóta eltelt tíz év, és szomszédok lettünk. A szüleim elváltak, és anyukámmal maradtam. Thomas pedig a nővérével élt egyedül. Sosem beszélt a szüleiről, de a nővérétől megtudtam, hogy mielőtt találkoztunk volna, alig pár héttel előtte, egy autóbalesetben meghaltak. Legjobb barátok lettünk, de én az első találkozásunk óta szerelmes voltam belé. Közben volt egy barátnője, aki utált engem, így elsodródtunk egymástól. Egy iskolába kerültünk. Sose figyeltem az órákon. Mindig csak visszavágytam a rétre. Ott békés volt minden. Szerettem ott lenni, de azóta egyszer se találtam vissza oda. Nem tudtam elveszni, mint akkor. 

Megígérte, hogy keresni fog. Megígérte, de ahogyan teltek a napok, szinte elfelejtett engem. A barátnője ott hagyta egy gazdag férfi miatt, és mintha eltűnt volna, nem találtam sehol sem. Eltűnt. Elvesztettem, és ismét magányos lettem, hiába alig beszélgettünk már. 

- Vigyázz! - rántott vissza egy lánynak a hangja, miközben majdnem hátraestünk a járdán, a zebra előtt. Egy kamion dudálva hajtott el előttünk, és tépte fel a vele járó szél kócos barna hajam, és kék sálamat, amit a korai tavaszi időkben szoktam hordani. A kedvenc sálam elrepült, és hiába rohantam utána lélekszakadva, nem tudtam elkapni. Aztán a következő pillanatban egy kéz megragadta a puha textilt, és felém nyújtotta azt. Kapkodtam a levegőt, miközben megköszöntem, és mikor vettem át, megpillantottam csodálkozó kék szemeit. Férfias lett. Már szinte sehol se volt az a gyermeki huncutság, felnőtt. Halvány sötét csíkok voltak a szemei alatt, mintha alig aludt volna a napokban. Sokkal magasabb volt tőlem, és haja göndörebb lett. Barna pulcsit viselt, és fekete bőrkabátot rajta, miközben a farmerja a csizmáját takarta. Oldaltáskája vállán pihent, és picit oldalra fordította fejét, mintha valamin gondolkodna, miközben nézett. Kifújtam a levegőt, és pici pára felhő jelent meg köztünk. Valahogyan megint közel kerültünk egymáshoz. 

- Köszönöm! - leheltem, majd a nyakam köré tekertem a kihűlt anyagot.

- Deis? - kérdezte.

- Igen?

- Megtaláltalak! - mosolygott, majd kezeivel arcomat megsimította, és homlokon csókolt. Nagyra nyíltak szemeim csodálkozásomban, de mégis hagytam magam, miközben arcom felvette a vörös színt. - Beszélgessünk! - fogta meg a kezem, én pedig biccentettem. Hagytam, hogy vezessen az utakon, egy kávézóba. Még emlékezett rám. Még tudta ki vagyok, és mit ígért. Még tudta. Ezek után elkezdtünk beszélgetni. Hogy melyik egyetemre jár már fél éve, hogy mik az álmaink. Aztán szóba került a rét. Amit keresek. Ahol találkoztunk, de képtelen vagyok eljutni oda még egyszer. 

- Miért fontos oda elmenni? 

- Elvesztettem valamit.. - hazudtam fejemet lehajtva. Elvesztettelek, gondoltam magamban. Biccentett. Ahogyan nőttünk föl, egyre ritkábban mosolygott rám.

Teltek a napjaink, és minden nap beszélgettünk, találkozgattunk, jártunk el helyekre, míg végül megcsókolt egy estén. Emlékszem. Akkor töltöttem be a tizennyolcat, ő pedig a húszat. Gyönyörű volt. Esett a hó, mi pedig próbáltuk elérni a vonatot, ami haza vitt volna minket. Lekéstük. És ekkor az az évi első hó leesett. Vastag hópelyhek vettek körül minket, ahogyan lihegésünket néztük a párafelhőkben, és egymásra nevettünk szerencsétlenségünkön. Aztán egymásra néztünk, és megsimogatta hideg arcomat. Közeledett felém, és a hideg hópehely arcunkra hullott, ahogyan ajkaink találkoztak, és el se akarták egymást engedni. Eszméletlen élmény volt számomra. Az első igazi csókunk volt, amit megelőzött két apró puszi. 

- Megtaláltalak! - suttogta ajkamra, miközben összeért orral egymást figyeltük, kipirult arcokkal. Megtalált, és én is őt. Boldogan teltek a napjaink, és szinte mindig együtt voltunk. Boldogok voltunk mindketten. Nem voltunk magányosak. Azt ígérte a csókunk után, hogy segít megkeresni a rétet. Ez egy újabb ígéret volt.

Végül egyik nap, mikor elment az iskolába tanulni, és nekem szünetem volt, felhívtak. A kórházból. Egy autóbaleset történt alig pár méterre az iskolájától. Egy férfit elütöttek, miközben egy papírra irkált valamit, így nem figyelt. Meghalt a fiatal férfi, akit Thomasnak hívtak. Eltorzult a világ körülöttem, minden megszűnt, szinte csak sötétséget láttam, amiben egyedül voltam. Nem voltak ott szentjánosbogarak, nem volt ott senki, hogy megtaláljon. Nem volt már senki se. Egyedül maradtam. 

A temetésén rengetegen voltak, ismerősök, ismeretlenek. De feleslegesnek éreztem ezeket. Egy temetés nem a halottnak szól, csupán az élőknek, akik így próbálnak elbúcsúzni az illetőtől, így próbálnak túl lépni a múlt képein. Én nem akartam. A temetésen a nővére csupán egy papírt adott oda. Pár instrukcióval, hogy hova menjek, egy bizonyos szeretett személy írásával. A könnyeimet visszatartva mentem oda, ahová ezeket írta. A vasútmegálló előtti gyümölcsös bódéhoz, ahol az idős nőtől kaptam egy újat, és egy magyarázatot. "Itt megtaláltalak!" Onnantól pedig utam a zebrához vezetett, ahol majdnem elütöttek. Egy utcai árus adott egy másik papírfecnit. "Itt belém botlottál, hogy megtaláljalak!" Könnyeim kezdtek lecsordogálni arcomon, ahogyan az iskolánkba vezetett utunk, ahol pedig volt igazgatónk könnyes szemekkel adta oda a következő papírt: "Itt találtam meg a szerelmem benned!" Ezek után egy erdő szélére vezetett az utasítás, ahol egy erdész várt rám. A nap már kezdett sötétedni, de azt mondta kövessem. Követtem. Egy rétre vezetett, ahol  oda adta a nála lévő papírt. Amikor elment, felzokogtam. Megtalálta. Semmit se változott a rét, ahogyan a közepébe sétáltam, és leültem. Hosszabbak lettek a fűszálak, de az idő pont ugyan olyan volt, mint akkor. Kifújtam a páradús levegőt, majd szét nyitottam az összehajtott papírt. 

"Itt kezdődött minden, mikor megtaláltam a boldogságom, a reményem, az utolsó esélyemet. Deis. Tudtad, hogy németül a neved esélyt jelent? Te voltál az én esélyem, az én életem. És végre megtaláltalak. Mert én mindig keresni foglak! Szeretlek!"

A fények lágyan égtek a sötétségben, és néha-néha eltűntek, ahogyan egy pislákoló gyertya küzd az utolsó lángjaival. Elképesztő volt. A megannyi szentjánosbogár ismét körül vett engem. A néma sötétben üvölteni tudtam volna, ahogyan rájöttem, hogy ő betartotta az ígéretét. Hiszen megígérte. Mindig keresni fog. Mindig.