Nem tudom már, hogy mit csesztem el az egészben. Hogy erőltettem a témát, vagy csak, hogy megszülettem. Már nem tudok igazából semmit se. Nap, mint nap élem az életem, de igazság szerint ennyi. Hiába vannak színek a szemeimben, és olyan emberek, akik a színt kovácsolják, ha egyszerűen már belefáradtam abba, hogy lássam őket. Felakarom adni az egész létezést, de egyszerűen nem merem. Félek az egésztől, hogy azzal, ha már nem leszek, valakinek elrontom a kedvét. Félek, hogy elfelejtenek. Mert mindenki mulandó. Hiába mondják az emberek, hogy használjam őket biztos pontnak, de azt a felelősséget csak pár pillanatig bírják, és összeomolnának, mert az emberi akarat hanyag. Én már nem bírom tovább. Egyedül csak azért vagyok még itt, mert félek, mert vannak számomra fontos személyek, és beteljesületlen ígéretek. De ahogyan a nappal éjszakává, úgy a vidám arcom is a mélybe veszik. A barátaim mindig próbálnak segíteni, kedves szavakkal, biztató löketekkel, de mi van akkor, ha elesem ismét, és már nincs több erőm felkelni? Mi lesz akkor, ha akinek a szívemet oda adom, egyszerűen elveszti? Mi van, ha egyedül maradom a sötét szürkeségben, ami fojtogatóbb, mint a köd marka, és szárazabb, mint a hegy alja. Annyi minden van, amit leakarok írni, mégis egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy az összes szó, amit valaha is ismertem, és ismerek, mind lekerüljön ide. Mert ott van a fejemben, de mire odaérnek az ujjaim, már tovább szállnak. Szeretem őket. Ennyit tudok írni. A szüleimet, a testvéreimet, a családom többi tagját, a barátaimat, és őt is. Mégis, úgy érzem, felesleges bármit is csinálnom, mert mindent elcseszek. Próbálok segíteni rajtuk, ha már én nem tudok változtatni az érzelmeimen, és az életemen. Nem akarom, hogy tudják, feladtam, mégis mikor elfáradok, valamiért azt akarom, hogy tudják, és ne hagyjanak egyedül a kurva-gyors időhuzamban. Talán ez jelenti azt, hogy fel kellene már pofozni, észhez téríteni, majd felsegíteni? Talán ez jelenti azt, hogy nem akarom még feladni, csak egy kis segítséget kérek én is? Nem tudom. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy a barátaimnak ne fájjon. Hogy az egyiknek a szerelme szinte csak játszadozik a szívével, és már én se tudom, hogy mit mondhatnék, annyi minden történt köztük, mégis úgy érzem, hogy minden rendben lesz. Az öngyilkos jelöltnek már fáj lélegezni, mindenki bántja, és úgy érzi senki se érti meg őt. Az elvált szülős gyermek, aki csak arra vár, hogy ismét mosolyoghasson, hogy ismét együtt legyen a családja. A gyerek, akit a szülei vernek, mert nem azt csinálta, amit ők kértek, vagy csak elvakította valami a szemüket, és a hallásuk is megváltozott. Annyi történet van az egész világon, és mind csak tizenévesek körében. Senki se mer abba belegondolni, hogy míg a felnőttek azért válnak el, mert nem ugyanarra a filmre akartak elmenni, miközben a gyerek ezt úgy éli meg, hogy neki kell döntenie, kivel akar élni. Kivel tudna teljes életet élni, de őszintén, ez már lehetetlen. Vagy csak az a tinédzser, akinek az apja alkoholista, és az anyjára nem tekint anyjaként. Mert hiába ez a XXI. század, a mechanika, a technológia, a fiatalok kora, ők nem tudnak mit tenni. Szoronganak a felnőttek szűk körében, próbálnak felnőni, erősek maradni. Mégis, mikor még kicsik voltak, úgy gondolták, öröm lesz végre felnőni, de amikor beleszippantanak a sötét igazságba, elborzadva csodálják a gyerekeket. Mert mindegyik gyerek szemében még ott van az a világ, aminek lennie kellene, de ezeket kiölik belőlük. Ne rajzoljon a vonalon kívül, nem mindegy hogyan fogja a tollat, figyeljen oda, mit mond, ne mondja ki őszintén a véleményét, hanem azt, amit kérnek. Ne hazudjon, de ne is mondja el az igazat. Hogyan várhatják el tőlünk, mint az új nemzedék, hogy fejlesszük a világot, hogy szebb, és jobb legyen, ha csak leülnek, és nézik őket? Attól még, hogy a fordulópont a mi kezünkben van, igenis nekik is kell tenni valamit. Hiába tettek valamit ők is anno', ne tegyék azt, amit velük is tettek. Igenis, kell a változás. Kell az, hogy legyen valaki, aki kitisztítja a levegőt, igenis kell olyan ember, aki segít másoknak, és igenis kell olyan ember, aki kisírja a bajait, majd összeszedi magát, és tovább lép, példát mutatva a többieknek. Mert nincs vége a világnak azzal, ha elcseszel valamit. Igenis, kell az, hogy erős legyél, igenis kell, hogy megmutasd másoknak, te is képes vagy rá! Mert te is elég bátor vagy bármihez, amit elhatároztál. Nem szabad hagyni, hogy egy olyan nemzedék, ami már öreg lett, hasson ránk. Mert mi is itt vagyunk, nem csak ők! Ne várják már el tőlünk, hogy csak azért, mert még nem vagyunk elég tapasztaltak, nem tudjuk azt megcsinálni, amit ők! Igenis, képesek vagyunk rá, egyszerűen bátortalanok, mert nincs olyan személy, aki adna egy biztos löketet. Egyszerűen csak egy biztos pont kellene, ami hiába törhető, de annyi időre elegendő legyen. Amikor már nem tudja az ember fizetni a számlákat, mikor már nem tudsz semmit se venni, mikor nincs ruhád, nincs házad, nincs levegőd. Akkor se szabad bármit is feladni. Sírd ki magad, emeld föl a fejed, nézz az ég felé, bízz a lépéseidben, és reménykedj egy olyan jövő iránt, ami mindenkin tud segíteni. Mert hiába kell a világnak zsarnok, tolvaj, gyilkos, mindig ott lesznek a hősök, megmentők, igazságot szolgáltatók! Azok, akik meglátják az igazságot, a fényt a koromban, a tisztaságot a vízben, a reményt. Mert nem most van vége annak, ami még el se kezdődött.
