Egyszerűen csak fáj

Nem tudom már, hogy mit csesztem el az egészben. Hogy erőltettem a témát, vagy csak, hogy megszülettem. Már nem tudok igazából semmit se. Nap, mint nap élem az életem, de igazság szerint ennyi. Hiába vannak színek a szemeimben, és olyan emberek, akik a színt kovácsolják, ha egyszerűen már belefáradtam abba, hogy lássam őket. Felakarom adni az egész létezést, de egyszerűen nem merem. Félek az egésztől, hogy azzal, ha már nem leszek, valakinek elrontom a kedvét. Félek, hogy elfelejtenek. Mert mindenki mulandó. Hiába mondják az emberek, hogy használjam őket biztos pontnak, de azt a felelősséget csak pár pillanatig bírják, és összeomolnának, mert az emberi akarat hanyag. Én már nem bírom tovább. Egyedül csak azért vagyok még itt, mert félek, mert vannak számomra fontos személyek, és beteljesületlen ígéretek. De ahogyan a nappal éjszakává, úgy a vidám arcom is a mélybe veszik. A barátaim mindig próbálnak segíteni, kedves szavakkal, biztató löketekkel, de mi van akkor, ha elesem ismét, és már nincs több erőm felkelni? Mi lesz akkor, ha akinek a szívemet oda adom, egyszerűen elveszti? Mi van, ha egyedül maradom a sötét szürkeségben, ami fojtogatóbb, mint a köd marka, és szárazabb, mint a hegy alja. Annyi minden van, amit leakarok írni, mégis egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy az összes szó, amit valaha is ismertem, és ismerek, mind lekerüljön ide. Mert ott van a fejemben, de mire odaérnek az ujjaim, már tovább szállnak. Szeretem őket. Ennyit tudok írni. A szüleimet, a testvéreimet, a családom többi tagját, a barátaimat, és őt is. Mégis, úgy érzem, felesleges bármit is csinálnom, mert mindent elcseszek. Próbálok segíteni rajtuk, ha már én nem tudok változtatni az érzelmeimen, és az életemen. Nem akarom, hogy tudják, feladtam, mégis mikor elfáradok, valamiért azt akarom, hogy tudják, és ne hagyjanak egyedül a kurva-gyors időhuzamban. Talán ez jelenti azt, hogy fel kellene már pofozni, észhez téríteni, majd felsegíteni? Talán ez jelenti azt, hogy nem akarom még feladni, csak egy kis segítséget kérek én is? Nem tudom. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy a barátaimnak ne fájjon. Hogy az egyiknek a szerelme szinte csak játszadozik a szívével, és már én se tudom, hogy mit mondhatnék, annyi minden történt köztük, mégis úgy érzem, hogy minden rendben lesz. Az öngyilkos jelöltnek már fáj lélegezni, mindenki bántja, és úgy érzi senki se érti meg őt. Az elvált szülős gyermek, aki csak arra vár, hogy ismét mosolyoghasson, hogy ismét együtt legyen a családja. A gyerek, akit a szülei vernek, mert nem azt csinálta, amit ők kértek, vagy csak elvakította valami a szemüket, és a hallásuk is megváltozott. Annyi történet van az egész világon, és mind csak tizenévesek körében. Senki se mer abba belegondolni, hogy míg a felnőttek azért válnak el, mert nem ugyanarra a filmre akartak elmenni, miközben a gyerek ezt úgy éli meg, hogy neki kell döntenie, kivel akar élni. Kivel tudna teljes életet élni, de őszintén, ez már lehetetlen. Vagy csak az a tinédzser, akinek az apja alkoholista, és az anyjára nem tekint anyjaként. Mert hiába ez a XXI. század, a mechanika, a technológia, a fiatalok kora, ők nem tudnak mit tenni. Szoronganak a felnőttek szűk körében, próbálnak felnőni, erősek maradni. Mégis, mikor még kicsik voltak, úgy gondolták, öröm lesz végre felnőni, de amikor beleszippantanak a sötét igazságba, elborzadva csodálják a gyerekeket. Mert mindegyik gyerek szemében még ott van az a világ, aminek lennie kellene, de ezeket kiölik belőlük. Ne rajzoljon a vonalon kívül, nem mindegy hogyan fogja a tollat, figyeljen oda, mit mond, ne mondja ki őszintén a véleményét, hanem azt, amit kérnek. Ne hazudjon, de ne is mondja el az igazat. Hogyan várhatják el tőlünk, mint az új nemzedék, hogy fejlesszük a világot, hogy szebb, és jobb legyen, ha csak leülnek, és nézik őket? Attól még, hogy a fordulópont a mi kezünkben van, igenis nekik is kell tenni valamit. Hiába tettek valamit ők is anno', ne tegyék azt, amit velük is tettek. Igenis, kell a változás. Kell az, hogy legyen valaki, aki kitisztítja a levegőt, igenis kell olyan ember, aki segít másoknak, és igenis kell olyan ember, aki kisírja a bajait, majd összeszedi magát, és tovább lép, példát mutatva a többieknek. Mert nincs vége a világnak azzal, ha elcseszel valamit. Igenis, kell az, hogy erős legyél, igenis kell, hogy megmutasd másoknak, te is képes vagy rá! Mert te is elég bátor vagy bármihez, amit elhatároztál. Nem szabad hagyni, hogy egy olyan nemzedék, ami már öreg lett, hasson ránk. Mert mi is itt vagyunk, nem csak ők! Ne várják már el tőlünk, hogy csak azért, mert még nem vagyunk elég tapasztaltak, nem tudjuk azt megcsinálni, amit ők! Igenis, képesek vagyunk rá, egyszerűen bátortalanok, mert nincs olyan személy, aki adna egy biztos löketet. Egyszerűen csak egy biztos pont kellene, ami hiába törhető, de annyi időre elegendő legyen. Amikor már nem tudja az ember fizetni a számlákat, mikor már nem tudsz semmit se venni, mikor nincs ruhád, nincs házad, nincs levegőd. Akkor se szabad bármit is feladni. Sírd ki magad, emeld föl a fejed, nézz az ég felé, bízz a lépéseidben, és reménykedj egy olyan jövő iránt, ami mindenkin tud segíteni. Mert hiába kell a világnak zsarnok, tolvaj, gyilkos, mindig ott lesznek a hősök, megmentők, igazságot szolgáltatók! Azok, akik meglátják az igazságot, a fényt a koromban, a tisztaságot a vízben, a reményt. Mert nem most van vége annak, ami még el se kezdődött.

2. Novella féle akármi

Tudom, hogy megbántam, de mégis mit kellett volna tennem? Hagyjam ott a kutyáknak, hogy tépjék szét? Vagy éppen az ellenséges katonák nyírják ki őt? Őt, aki azért élt, hogy a világban békét teremtsen. Aki imádott bármilyen esőben kint lenni, akit nem érdekeltek, hogy mennyi, és mekkora sebei voltak, küzdött mások életéért. A katonáknak is ez a fontos, de ha terepen vannak, nem mindig az áldozatok az első gondolataik, ahogy nekem se. De neki az életcélja volt, hogy senki se haljon meg megvalósult célok nélkül. És mikor visszaemlékezem szürke szemeire, mindig mosolygós arcára, szívem ezerszer gyorsabban kezd el zakatolni. Máig nem vallottam be neki szerelmem, hiszen ezt semelyikünk családja se tudná elfogadni, ebben a világban.

1. Mit nekem a repülés?!

A madarak nappal csiripelnek, éjjel talán alszanak, vagy csak átálltak a némaság oldalára. Fene tudja. 

Azon morfondíroztam, hogy mit kellene kezdenem az élettel. Hiszen nem tehetem ezt örökké, hogy blogokat vezessek!? Lehet, új dolgokat kellene kipróbálnom, mondjuk leugrani az Eiffel toronyról, és a végén egy hatalmas matracon landolni. Akkor ezer százalék, hogy repülnék egyenesen a kórházba! A lényeg az, hogy mikor semleges kedvemben vagyok, ilyeneken morfondírozok, és egymás utáni gondolataim egyáltalán nem kapcsolódnak össze.  Na igen.. itt jön az, hogy ezért szoktak túlságosan is hülyének nézni, hogy az egyik percben teljesen normális dolgokról beszélgetünk én pedig félbe szakítom a dolgot és benyögöm, hogy milyen lehet fejjel lefelé látni a dolgokat. Vagy a plafonon sétálni, mintha az lenne a normális.

Aztán támadt egy hatalmas nagy ötletem, hogy ráülök egy felhőre. Végig is lett gondolva! Felmászok egy óriás létrán, aztán egy helikopter felkap, és tovább visz, egészen egy csúszdáig, amin felfele csúszol. Aztán elkezdek hintázni, s kiugorva belőle, lehuppanok a felhőre! És tádám, ott is vagyok, de ha véletlen le is esnék, akkor alattam lenne egy trambulin, majd onnan egyenesen egy fehér lóra esnék, a szőke hercegem mögé. Na jó, ezek nem tudnának megtörténni, mert már a fizikának is ellenállnának, és szinte lehetetlen, hogy egy felhőn üljön egy ember. De én már megtettem egyszer többször az álmomban!

Most ide jön egy idézetes izé, hogy meghatódjanak az olvasók, mégis milyen precízen, lélekre törően írok, és fogalmazok.

Mikor azt mondják, ők igazán ismernek, mindig elgondolkozom, hogy akkor én miért nem ismerem magam?! Persze, egy ember a másiknál mindig jobban tudja, hogy mit mikor fog csinálni, de hát akkor is! És persze ott van egy kivételem, akivel szinte majdnem egyforma a gondolkodás menetelünk, így nem is állok le vitázni, hogy miért zöld az ég. Vagyis kék a fű. Szóval értitek!?

Annyira imádom az olyan embereket - visszatérve a témához - , akik mindent jobban tudnak nálam, de mikor rá kerül a sor, hogy magyarázzon is, csak annyit tud benyögni, hogy rizs. De őszintén, szerintem ilyenkor még azt se tudják, hogy van-e rajtuk ruha!? Bár ilyenkor egyszerűbb megnézni, hogy felvett-e az illető, mint más szóljon neki, hogy "Hé, látlak!". Az nagyon vicces lenne..

Egyik nap tegnap beszélgettem anyámmal - mily' meglepő - , és olyan bölcs voltam, hogy kileheltem magamból egy olyat is, hogy "Az élet kész vicc, tele van iróniával." Persze nem értette, hogy miért mondtam hirtelen ezt neki, de igazából én se. Ez van.

Aztán próbálok nem arra gondolni, hogy nekem totálisan jó életem van, és szar hangulatom. Próbálom értelmezni az embereket. Komolyan. Én azok közé tartozok, akiknek az életük mámoros, de mégsem érzik jól magukat a bőrükben. Persze, volt, mikor nem úgy alakult az életem, ahogy kellett volna, hanem jöttek a pofonok, de próbálok illeszkedni. Ami alaphiba. Hiszen, mindegyik ember próbál szürke maradni, és kevés az, aki a színeket akarja hordani. Na és itt jön a képbe az emberiség, a halál, az élet és mi sok reménytelen dolgok sokasága. Aztán van az az elv képen is, mikor az ember azt gondolja, hogy (1) örökre fiatal marad, (2) csak egyszer fiatal az ember. De ennek a logikának, mi a logikája? Persze, az ember tényleg csak EGYSZER fiatal, egy életében, de hát ez csak egy indok, egy löket, hogy valamit megmerjünk csinálni.. nem?

Na és akkor ismét egy párbeszéd jön, ahol a csaj szekálja a pasit, végül a srác bedühödik és lekapja a csajt, vagyis.. megcsókolja,/  fogdossa,/ simogatja a haját,/ tököm tudja mit művel vele,/ és utána megpofozza, hogy kussoljon. Mert nem egyszerűbb, ha csak simán rászól, ugyan!

És most térjünk ki, az egozesztiámra ha létezik ilyen szó egyáltalán, és a betegségemre, ami oly' veszélyes, mint a brokkoli a gyerekre. Egy betegség, ami olyan szép, mint a sár a tisztaság mániákusnak.. na jó! Igazából vitiligo, és annyi az egész, hogy nem lehet tudni, hogy nekem eredetileg fehér, vagy barna. Nem lehetek napon, mert akkor meghalok viszket, napszúrásom és minden szarom lesz. Ennyit magamról. Kiábrándító. Hányingerkeltő. Naiv. Hülye. És még sorolhatnám.

Mondanám, hogy minden jó, ha az vége jó, de semminek sincs vége, hiszen egyszer csak meghalunk. A könyvek is csak belekezdenek, de az igazi végét sosem tudjuk meg. Mi értelme lenne? Hogy megtudjuk a végét, ne izguljunk, hogy "Jaj, ezzel most mi a fene fog történni?", "Élni fog?", "Ez most pasi, vagy csaj? És miért nem derült ki?", "MIÉRT?" és ezekhez hasonló.

0. Évezredeknek tűnő másodpercek

Az egész életem azzal telt, hogy rajzoltam, hallgattam anyámékat és különböző fantázia világokba képzeltem el magam. Most mesélhetnék ódákat, hogy megjártam a Mount Everestet, vagy a Szaharákat, de nem igaz. Nekem ennél sokkal nagyobb a fantáziám! Én voltam már más dimenziókban, beszéltem tündérekkel, küzdöttem démonokkal és az élettel. Annál inkább magam köré vontam a képzelőerőmet, annál inkább nehezebb volt lélegeznem a valóságban.

Próbáltam összeszedni magam, de csupán másodpercekig tudtam tartani az erőmet. Aztán következett az, hogy mély depresszióba szálltam, mindenkit ellöktem magam mellől, és a szobám négy fala közé zárkóztam. Hallottam, hogy a csillagjegyem ikrek azt mondja, hogy nem tudok meglenni sokáig egy helységben, egy szobában. Hallottam, hogy egy ismerősöm rokona, ebbe halt bele. És valamilyen szinten meg kell, hogy értsem őt. Hiszen akárhogyan is próbálkozom, mindig itt lyukadok ki, és a gondolataimba süllyedek. 

A kitalációim arra valók, hogy gyereknek érezzem magam. Hogy ne lássam meg a szürke igazságot. Hogy én csak sima halandó vagyok, akiből soha nem lehet igazi hős. Örökké itt fogok ülni az ágyam mellett, és a gépem billentyűzetét fogom ütögetni, hogy leírjam a tömérdek gondolatom, mert, ha megszólalok, nem jönnek ki. Egyszerűen olyan ember vagyok, akitől, ha kérdeznek valamit, alig tud beszélni a mély érzéseiről. Viszont, ha azt kérik írjam le, le írom úgy, hogy sírva rohan el az illető. Lehet, néha túlzok, de kell nekem, hogy észre vegyenek az emberek a sötétségben.

Igen, én voltam az a személy a világból, aki azért hazudozott embereknek, hogy nekik boldogabb legyen az életük. Én vagyok az, akinek a gyerek korát lerombolták. Időről-időre költöztünk én pedig hozzászoktam. Már nem érint rosszul, ha arra gondolok, majdnem mindenhol három évet pihentem. Kivéve itt, mert ez már az ötödik évem. Én voltam az, aki, ha meglátott egy szomorú gyermeket rohant segíteni. Én voltam az, aki a mai napig rámosolyodik emberekre, hogy legalább nekik jobb legyen, ha már engem felzabolázott a sötétség. De ők csak hülyének néznek engem.

Most ide beraknék valami párbeszédet, de rá kell jönnöm, ez nem olyan sztoris blog. Egyszerűen már le kell írnom, amit gondolok. 

Az idei nyaram egyszerűen szar. Nem érzem azt a varázst, mint régen, hogy "EZ AZ, NYÁR VAN!", egyszerűen csak nincs suli. Nekem pedig tanulnom kell kémiára, mert megbuktam belőle. Lehet, ez az oka, hogy besavanyodtam, hogy alig eszek, megakarok halni, de ki tudja!? Billiónyi könyvet olvastam és olvasok, és csak egyre - jobban szarabbul érzem magam, mert tudom, én nem lehetek az a szereplő, aki ott él. Hiába várom minden este lefekvéskor, hogy mikor felkelek tündérországban vagyok, vagy a hetedik dimenzióban, ahol nincsen idő, fizika, csak Istenek. Hiába várom azt a reménytelen, első látásra szerelmet, ezer százalék, hogy nem találom meg, az Igazit. Nincs értelme. Miért is lenne? Ezt az egészet olyanoknak találták ki, akik gyengék, és legyen reményük. Olyanoknak, mint nekem. Elgyengültem, de rájöttem az igazságra. A szerelem, akármilyen hosszú ideig is bírja, de kihűl egyszer.

Mindenki azt mondja, azért nézik el a hülyeségeimet, mert művész lélek vagyok. Hiszen művészetibe járok, miért ne tudnék rajzolni?! Ezzel, csak az a gáz, hogy, ha nem jutottam volna be, akkor egyáltalán nem hinnék már magamban. Most elnevezhettek emósnak, vagy olyan hisztis picsának, aki folyamatosan hisztizik és azt várja a többiektől, hogy nyalják ki a seggét. De ez nem igaz. Én kurvára leszarom, ki mit mondd rám, a rajzomra. Vagyis, ha pozitív a hozzáállása. Persze, jól esnek a szavak, de az agyam annyi mindent elraktározott már a rosszakból, hogy nem tudja befogadni a bókokat. Egész kicsi koromban kövérnek szólítottak, csúnyának és mindig volt olyan személy, aki jobban rajzolt nálam. Semmiben sem emelkedem ki az emberek közül, én is csak egy pont vagyok a csíkból, és próbálom azt elérni, hogy a piramis tetején üljek és mosolyogva nézzek le.

Aztán most csak élem az életem, napról - napra lélegzem, amik egyre nehezebbek. Szívem szerint szíven döfném magam, csak félek a halál gondolatától. Az órák percekké, a percek másodpercekké, a másodpercek pedig évezredekké lassultak számomra. Hiába anyám egy tisztító, hiába űzi el mellőlem a démonokat, szellemeket, mindig ugy érzem magam, mintha nem ide tartoznék. Utálom az időt, nekem nem itt a helyem. Életcélom csupán két dolog: Találkozni a(z) One Directionnal és legalább egy kiállításom legyen valamilyen híres helyen. Bizony, ezek nagy álmok, amikért küzdenem kell. Esélyem, hogy ezek valóra vállnak, egyenlő a nullával.. talán. És aztán ott tartok, hogy még mindig ülök a földön, és gépelek, bambulok és a fejemben több millió sztori versenyzik. Talán ezért is van az, hogy mikor beszélni akarok, nem tudok normálisan, mert a gondolataim rég előrébb tartanak. Le kell lassítanom a gondolataim, hogy a jelenben éljek.

Most itt ismét párbeszéd jönne, hogy az anyuka szól a gyereknek, hogy ébredjen fel, vagy csörög a telefon, vagy fene tudja. 

Az én lelkem olyan, mint az pohár, amit ebben a másodperc töredékében tört el a konyhában. Egyszer csak hallom a hangot, és érzem, hogy darabokra tőrt. Hogy a lelkem már nem az a sötét. És ahogyan próbálja valaki fölsöpörni a szilánkokat, hogy más ne sérüljön meg. Ha már a pohár lelkem meghalt, a szilánkok a darabjaim, ne sértsék fel más ember bőrét. És, most ide betettem egy mozgóképet, hogy ne tűnjek olyan depressziós állatnak. Bár ezek a fejek csupán álarcok, de mindig feldobja az ember napjait! Vagy nem? És igen, az ott én vagyok, mai reggelemen, mikor nem tudtam aludni. 

Én csak segíteni szeretnék az embereken, de néha nekem jól esne egy finom ölelés. Csak az a baj, hogy nem ismerem el szinte senkinek se, hogy valami bajom van. Ugyan miért tenném?! Én úgy érzem ilyenkor, hogy egy liba vagyok, hisztizem, hogy nekem így szar, meg úgy szar. Tudom, hogy vannak sokkal rosszabb helyzetben lévő emberek is, de néha nem mindig van az, hogy a legboldogabb, leghülyébb emberek a valóságban is boldogok. Ők csupán nem akarják éreztetni mások gondjai mellé a sajátjukat. Ennyi az egész.